Keszthely története

Keszthely a Nyugat-Dunántúli Régióban, Zala megye keleti részén, a Balaton északnyugati szegletében található. Keleten a Keszthelyi-hegység, nyugaton a Zala folyó, valamint a Zalaapáti-hát, dél-nyugaton a Kis-Balaton, délen és keleten pedig a Balaton határolja. A város 185km távolságra van Budapesttől, a megyeszékhelytől pedig 45 km-re fekszik.
Keszthely település kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően – a várostól délre, a fenékpusztai átkelőt két fontos, a Dunántúlt diagonálisan átszelő távolsági út használta – már a régészeti korokban is a környék hatalmi, közigazgatási és kulturális központja volt. A középkorban a kultúra hordozója az egyház. 1247-ben, amikor első ízben említi oklevél Keszthelyt, már két kőből épült egyházzal rendelkezett – a Szt. Márton plébániatemplom és a Szt. Lőrinc kápolna – és még a 13. század folyamán felépült a település déli részén a Szt. Miklós kápolna. A gyorsan fejlődő, gazdagodó település a 14. században, feltehetően Nagy Lajos királytól nyerte el az első privilégiumát, az országos vásár tartásának jogát. A városiasodás egyértelmű jele, hogy a település földesura, Lackfi István nádor 1368 táján betelepítette a ferenceseket. Gótikus templomuk egy neogót toronnyal megtoldva ma a Fő téri plébániatemplom, amelyben a mai ország legnagyobb felületű gótikus falfestménye látható. Az 1403-tól kezdődően következetesen oppidumnak, mezővárosnak nevezett település a rezi váruradalom és a környék központja, kulturális tekintetben is.
Keszthely szerepe a törökkorban tovább növekedett, hisz a ferencesek távozása után, Szigetvár elestét követően 1566/67-ben végvárrá alakították át és megerődítették a kolostort. Az 1570-es évektől kezdődően királyi katonaság állomásozott a várban. A környező falvak – Falud, Tomaj, Fenék – rövidesen elnéptelenedtek, lakóik egy része Keszthelyre települt át. A vár mindig sikerrel állt ellen a török ostromoknak, de magát a várost többször kirabolták a törökök. Ezért a 17. század közepén a települést is sánccal-árokkal vették körbe. Keszthely népessége nem csökkent, inkább nőtt a törökkorban. A hódoltsági és a királyi területek között élénk kereskedelmi kapcsolatok voltak, ebből a helyi kereskedők és iparosok is kivették részüket. 1635-től kezdődően sorra alakultak az iparosokat tömörítő különböző céhek.
1686-ban véget ért környékünkön is a törökkor. A városban élők katonai szolgálatára már nem volt szükség. Az a veszély fenyegette őket, hogy újra jobbágyi sorba jutnak, ezért lelkesen csatlakoztak a Rákóczi szabadságharchoz. 1705 és 1709 között a kurucok kezén volt a vár, amelynek védműveit a szatmári békét követően lerombolták. 1720-ban visszatértek a ferencesek, akik 1723-tól barokk stílusban újították fel templomukat és kolostorukat. A városról érzékletes leírást adott Clements, angol utazó, aki 1705-ben járt itt. A két-háromszáz ház többnyire sövényfalú, náddal vagy zsúppal fedett volt, mindössze három kőből épült profán házról tudósít. Keszthelyen a 18. század elején számos földesúr, a Pethő-család leányági örökösei osztoztak. 1739-ben Festetics Kristóf felvásárolta ezeket a birtokrészeket és a város kizárólagos tulajdonosává vált. Az új földesúr, majd fia Pál megfosztották a városlakókat a törökkorban szerzett privilégiumaiktól, ezért számos konfliktus volt közöttük. Azzal viszont, hogy a Festeticsek hatalmas birtokaik igazgatási központját Keszthelyre helyezték, és 1745-ben megkezdték a nagy kastély építését, számos munkahelyet teremtettek, és elsősorban német nyelvterületről sok iparost csábítottak a településre. Keszthelyen korábban is működött iskola, amit a Ratio educationis előírásainak megfelelően 1770-ben átalakítottak. 1775-ben 12 céh működött a városban és lakóinak száma 1785-ben csaknem 3500 fő volt (az egész DNy-Dunántúlon csak Kanizsának volt több lakosa.) A Festeticsek nevéhez új intézmények alapításai is fűződik: Kristóf 1759-ben kórházat, Pál 1771-ben gimnáziumot alapított. Ebben tanult a tapolcai születésű Batsányi János és a keszthelyi uradalmi ács fia Fejér György.
A Festetics család legjelentősebb alakja György (1755-1819), aki katonai rangjáról lemondva 1791-től élt Keszthelyen. Mecénás tevékenysége – folyóiratok és szépirodalmi művek megjelentetésének támogatása – mellett sok energiát fordított a korszerűtlen, eladósodott birtok rendbetételére. A szakemberszükséglet kielégítésére 1797-ben megalapította a kontinens első mezőgazdasági főiskoláját, a Georgikont. Létrehozásában, majd működtetésében olyan kiváló tudósok működtek közre, mint Nagyváthy János, Pethe Ferenc, Asbóth János, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek Keszthelyen. 1799 és 1801 között új könyvtári szárnyat épített a kastélyhoz, és gazdag könyvtárát megnyitotta a keszthelyi polgárok számára is. 1817-től évente kétszer megrendezte a helikoni ünnepségeket, amelyeken a Dunántúl legnevesebb költőit látta vendégül. A pezsgő kulturális élet nyomán nevezte Berzsenyi Dániel Keszthelyt kis magyar Weimarnak. György fia, László igyekezett apja nyomdokaiba lépni, de az 1820-as évek végétől egyre kevesebbet tartózkodott Keszthelyen. Ő építette meg a fenéki Balaton hidat (1839), megkönnyítve a közlekedést Keszthely és Somogy között. A város erőteljesen fejlődött, a tágabb környék kézműipari, kereskedelmi és kulturális központjaként 1829-ben már csaknem 7000 lakosa volt. Ez a lélekszám 1838 után 4000 főre csökkent, mert a Festeticsek elleni nagy per elvesztése következtében a szőlőhegyek (Cserszegtomaj, Gyenesdiás, Vonyarcvashegy), amelyekbe a katonai beszállásolás terhei elől menekülve csaknem 3000 fő költözött ki, önálló községekké alakultak. A keszthelyi Balaton-part kiépítésére 1846-ban került sor, amikor a Kisfaludy gőzös fogadására kikötőt építettek, és mellette egy vendéglő is nyílt.
1848. márciusában lelkesen csatlakoztak a keszthelyiek a forradalomhoz. Nagyobbrészt a Georgikon hallgatóiból és a nagyobb gimnazistákból alakult meg a 47. honvéd zászlóalj, majd 1848 szeptemberében Keszthelyen állították fel az 56. zászlóaljat. A szabadságharc bukását követően Keszthely fejlődése is megakadt. Az 1861-ben megnyitott Déli Vasúthoz csak 1888-ra készült el a csatlakozás, Tapolca felé pedig csak 1903-ban készült el a vasúti összeköttetés.
Kitörési lehetőséget Keszthely iskolaváros jellegének erősítése és fürdővárossá fejlesztése jelentett. Ezt a város vezetői is felismerték. 1865-ben Keszthelyen nyílt meg az ország első Gazdasági Tanintézete, majd 1870-től egymás után kezdték meg működésüket az új oktatási intézmények, az óvoda, a polgári fiú- és leányiskola, az irgalmas nővérek zárdája és iskolája, az ipariskola. 1892-ben új épületében 8 osztályos főgimnáziummá szervezték a gimnáziumot, 1897-ben pedig a tanintézet költözött új épületbe, majd rövidesen gazdasági akadémiai rangra emelkedett.
A fürdővárossá fejlesztés is elkezdődött. 1862-ben épült fel a Balaton utca végén az első nyaraló, amiről a Vasárnapi Újság is tudósított (ma a KÖH Regionális Irodája működik benne). Ugyanebben az évben nyitotta meg kapuit az első kőszínház a Sörház utcában, majd két évvel később elkészült az első fürdőház a tavon. Az idegenforgalom növekedésével párhuzamosan egyre másra épültek vendéglők, szállodák, egyre több keszthelyi adta ki nyaranta szobáit. A város az 1880-as években szerezte meg a Festeticsektől a városi parkot és a Balaton-part egy részét, aminek feltöltése után az 1890-es években elkészült az új szigetfürdő és móló, felépült a két parti szálloda: a „Hullám” és a „Balaton”. A parti sétány 1906-ban a zenepavilonnal bővült. Egyedülálló, hogy a szigetfürdőben egy 2000 kötetes fürdőkönyvtár is működött. 1899-ben kezdődött el a mai Erzsébet királyné útja és Rákóczi út parcellázása, és a terület nagy része még az I. világháború előtt beépült.
Élénk szellemi élet jellemezte a várost, amit a civil szervezetek megalakulása is igazol. 1864-ben kezdte meg működését a Szépítő Egyesület, 1870-ben a Polgári Olvasókör, amely 1885-ben Társaskörré (kaszinó) alakult. 1885-ben szervezték meg az Ipartestületet, amely egészen az 1949-es feloszlatásáig egy rangos dalárdát működtetett, de volt női dalárda is a városban. Helyi kezdeményezésre 1898-ban megalakult a tókörnyék és a megye első múzeuma a Balatoni Múzeum-Egyesület, amely alig egy év múlva a Fő téren megnyitotta első állandó kiállítását. Közelében az 1910-es évek elején elkészült az Uránia, a város első filmszínháza, amelynek falai közt nemcsak vetítéseket és előadásokat tartottak, de nyaranta a főváros legnevesebb színészei léptek fel. A város külső megjelenése is változott, a Fő teret parkosították, és országos adakozásból 1902-ben itt avatták fel Festetics György szobrát. A szállodai férőhelybővülésnek köszönhetően Keszthely egyre több országos rendezvénynek adott otthont.
Az I. világháború és az azt követő gazdasági válság megakasztotta a város és idegenforgalma fejlődését, de az 1920-as évek közepétől újra felélénkült a balatoni turizmus. Ebben döntő szerepet játszott, hogy a trianoni békediktátum következtében a nemzetközi hírű gyógyfürdőink többsége az utódállamokhoz került, és így a Balaton felértékelődött. A világháború miatt elmaradt a centenáriumi megemlékezés a Helikoni Ünnepségre. Erre megkésve, 1921-ben került sor. Ezen nemcsak Horthy kormányzó, de az ország szellemi elitje is megjelent. Ekkor avatták fel a városi parkban a Helikon emlékművet, amely mára a város egyik jelképévé vált, és ekkor kapta meg a park a Helikon-park elnevezést. 1925-ben kezdődött meg a Klebersberg éra legjelentősebb kulturális beruházása, a Balatoni Múzeum önálló épületének építése. 1934-ben új filmszínház épült, de számos más közintézménnyel is gyarapodott a város. Újra indultak a parcellázások is, először a város déli részén a Hanczók réten, majd a Helikon ligetben és a Zámor térségben. A legjelentősebb kulturális rendezvény az IGE által szervezett 1932-es Balatoni íróhét keszthelyi napjai voltak. A vendégek közt volt Móricz Zsigmond, Tamási Áron, József Attila, Tersánszky Józsi Jenő stb. Az csak természetes, hogy ezen Keszthely legszebb kulturális hagyományára, a Helikoni Ünnepségre is emlékeztek.
A II. világháború ugyan nem okozott jelentősebb károkat a városban, a bombakárok mellett a Balatoni Múzeum nemzetközi hírű anyagának pusztulása volt a legjelentősebb veszteség, de a háborús évek újra törést jelentettek az idegenforgalomban. A helyreállítást követően sem következett be jelentős változás, mert a szállodákat államosították és egy részük funkciója is megváltozott, így lett pl. a Hungária Szállóból pártbizottság. A város szellemi életét meghatározó civil szervezeteket feloszlatták. Az 1950-es közigazgatási átszervezés következtében Keszthely és környéke Veszprém megyéhez került. A megye a megyeszékhelyen kívül elsősorban a munkás városokat (Ajka, Várpalota) és a Veszprémhez közeli Balaton-partot (Tihany, Füred) fejlesztette, a reakciósnak minősített Keszthelyt és Pápát elhanyagolták. A fejlődés csak az 1956-os forradalom és szabadságharc után kezdődött el, eléggé vontatottan. Ennek persze előnyei is voltak, mert így a belváros megőrizhette régi, kisvárosias hangulatát.
A fejlesztések az 1957-ben elkészített Szabadtéri Színpaddal indultak el. Az ’50-es évek elején a KALOT székházban megszervezett Művelődési Ház 1958-ban költözött a régi városháza épületébe, a Kossuth utcába. Helyi kezdeményezésre indult útjára a középiskolás Helikoni Ünnepségek sorozata.
A ’60-as évek elejére érte el az idegenforgalom a világháború előtti szintet. Megindultak az idegenforgalmi beruházások is. 1959-ben nyílt meg a Motel, 1971-ben a város legnagyobb, 480 ágyas szállodája a Hotel Helikon, majd egyre másra épültek a nagy vállalati üdülők. A faszerkezetű szigetfürdőt felújítás helyett betonból „varázsolták” újjá (1960). A garázzsá alakított Urániát 1964-ben lebontották, helyén 1966-ra készült el a tértől idegen külső megjelenésű, de a város kulturális életében nagyon fontos szerepet játszó színház. A Művelődési Ház Művelődési Központtá vált, amely a Kossuth utcai épületben, a színházban és a szabadtéri színpadon nemcsak az idegenforgalmi szezonban gondoskodott gazdag kulturális programokról. A Festetics kastélyban 1948-tól csak a déli, könyvtári szárny volt látogatható. Itt kapott helyet 1952-től a Járási-, majd Városi Könyvtár, 1964-től pedig a Zeneiskola. A honvédség kiköltözése után az egész kastély kulturális funkciót kapott, és a teljes felújítást követően a Helikon Kastélymúzeum a Balaton környékének leglátogatottabb kiállítóhelyévé vált, amelyben rendszeresek voltak a rangos filharmónia-koncertek is. A Georgikon alapításának 175. évfordulóján újabb múzeummal gyarapodott a város: a Mezőgazdasági Múzeum fíliájaként megnyílt a Georgikon Majormúzeum. Keszthely iskolaváros jellege is erősödött, hisz a gazdasági akadémia 1970-ben egyetemi rangra emelkedett, és a népesség növekedésével párhuzamosan új óvodák és iskolák is épültek. A négy általános iskola mellett Keszthelyen öt középiskola működött. 1974-ben gyermekkönyvtár is létesült.
1979. január l-jével Keszthely és környéke visszakerült Zala megyéhez. Számos intézmény, a Balatoni Múzeum és az iskolák felújításra kerültek, de a ’80-as évek közepétől egyre inkább éreztette hatását a gazdasági válság, amely a rendszerváltást követően felgyorsult. Az ipar gyakorlatilag eltűnt Keszthelyről. A város gazdasága egyoldalúvá vált, szinte kizárólag az idegenforgalomból és a kereskedelemből él. A külföldi, elsősorban a német turisták számának csökkenése, az idegenforgalmi szezon lerövidülése érzékenyen érintette a várost.
Keszthelyen a műemléki védettséget élvező épületek, szobrok, parkok száma meghaladja a 60-at. A város épített örökség helyszínei közül az alábbiak a legfontosabbak: Festetics kastély, Fő téri templom és kolostor, a Belváros műemléki jelentőségő épületegyüttese (Pethő Ház, Goldmark Károly Művelődési Központ), a Georgikon épületegyüttese, múzeumok (Balaton Múzeum. A Balaton-parti Hullám és Balaton Szálló, a Szigetfürdő, és móló. Fenékpuszta római kori romjai, egyéb régészeti leletek (vaskori sírhalmok, templomromok), Festetics uradalmi épületek (például a lovarda). Gasztronómia és borkultúra terén a zalai táj jellegzetes ételei közé tartozik a krumpli prósza, a dödölle, a galambleves. A balatoni halak fogyasztása, a halételek különleges szerepet töltenek be a térség gasztronómiai palettáján a halételek. A térségben jelentős hagyományai vannak a borkultúrának. A Balaton-felvidék területén a Balaton környékének szőlővel betelepített hegyei a világ egyik legszebb panorámáját kínálják. A borút települései a Balaton-felvidéki Nemzeti Park részét képezik, páratlan természeti kincsekkel rendelkeznek. A természeti szépségek mellett a népi építészet emlékeit, pincéket és présházakat, valamint kúriákat is megtalálhatjuk a környező településeken és a szőlőhegyeken. Több mint kétezer éves hagyománya van itt a szőlőművelésnek és borkészítésnek, erre utal a dobogói kelta sírban talált boroskancsó felirata is, mely tartalmát így kínálta: „Da Bibére”, vagyis „Adj innom”. Hosszantartó, diszkrét illatú, fajtakarakteres, gyümölcsös, közepesen testes, finom zamatú borok teremnek ezen a tájon. A borvidék fő fajtái: Olaszrizling, Chardonnay, Ottonell Muskotály, Rajnai Rizling, Szürkebarát, Sauvignon Blanc, Rizling-szilváni, Nektár, és a helyben nemesített Cserszegi Fűszeres. A szőlőhegyi szokások alapján született rendezvénysorozatok színes nyári-őszi programokkal, bornapokkal, szüreti fesztiválokkal, Márton-napi borszenteléssel várják a térségbe látogatókat. A vidék egyik legnagyobb vonzereje az itt élő gazdák vendégszeretete. A boros barangolások olyan élményt nyújtanak, melyet nem szabad kihagyni.